Bio szilvalekvár

100% szilvával –  ahogy elődeink készítették

A régióra jellemző penyigei szilvafajtából cukor hozzáadása nélkül főzött, tartós lekvár. Sötét, csaknem fekete színű, kellemes illatú, zamatos. Szárazanyag tartalma 60-61%, mely jó eltarthatóságot biztosít. A népi táplálkozásban több évszázados múltja van, ismertsége az országhatáron túlmutat. A szilvalekvár sütésállóságának köszönhetően nem csak kenyérre kenve, de gombóchoz, derelyéhez és süteményekhez is kiváló. Éhgyomorra, néhány kanállal fogyasztva laxatív hatású.

Alapanyaga a Tiszaháton, Szatmár- Beregben évszázadok óta ismert, szeptember elején érő, apró szemű, gömbölyű alakú, hamvas, nem magvaváló, kék Penyigei szilva. Húsa világossárga, nagyon édes, aromás, telt ízű.

A Quali-T Bt. 1995 óta foglalkozik szilvalekvár készítésével. Az adott évi terméstől függően 10-40 q lekvárt főzünk évente. 4-5 kg szilvából körülbelül 1 kg lekvár készülhet. A megmosott szilvát rozsdamentes acélból készült, duplikátoros gőzüstben 1,5 órán keresztül előfőzzük. Az így megpuhított gyümölcsöt géppel magozzuk. A sűrítés 350 literes rozsdamentes acélból készült öregítőüstben történik, légköri nyomáson. A folyamatos kavarást beépített keverő biztosítja. Az öregítőüstben a főzés több órán keresztül tart 60%-os szárazanyag tartalom eléréséig.

Külön kérésre 5 literes üvegekbe, valamint kézzel készített sárospataki kis szilkékbe (250 g) is tudunk tölteni.

Történet

A szilvalekvár Magyarország jelentős árucikke volt. A termék majdnem szimbólum értékű az ország szempontjából. A híres, történetileg kialakult, több évszázados kiviteli cikkek mellett (mint amilyen a marhahús, a bor, a gabona és a méz), a XIX. század közepétől a szilvalekvár is egyre nagyobb tömegével hívta fel a figyelmet a szilva jelentőségére. A szilvát a szegény emberek gyümölcsének is nevezték. Legnevezetesebb magyarországi fajtája az ún. Besztercei volt, mely a középkor végén tűnt fel, de a legfinomabb szatmári szilvalekvárt tájfajtájából, a Penyigeiből főzték A XVIII.-XIX. században a gyümölcstermesztési szakirodalom mégis elsősorban nyugat­-európai fajtákat ajánlott és mutatott be, amelyek a magyar Besztercei és Penyigei szilvához képest csak másodrendű leveshúsú vörös szilvák voltak.

A szilvalekvár főzés igen időigényes elfoglaltság. A jól megmosott szilvát fajtától függően vagy kimagozták (pl. Besztercei), vagy egyenesen az üstbe tették (pl. Penyigei). A rézből készült lekvárfőző üstöt a szabadban elkészített katlanra tették fel főzni. A katlan általában gömbölyű állású, vályogfalú volt, kívül-belül tapasztva, az egyik oldalon ajtóhelyet hagytak a tüzelésre. A lassú tüzeléssel párhuzamosan megkezdődött a kavarás is. A házilag készített kavaróvitorlával szünet nélkül kavarták a szilvát. A kavarás nehéz munka, az asszonyok váltották egymást.  A magvas szilvát addig főzték, amíg a magja ki nem vált és a héja össze nem sodródott. A szétfőtt szilvát penyőnek nevezték. Amikor a penyőt jónak ítélték, kiszedték a katlan alól a tüzet, a penyőt pedig egy tiszta dézsába öntötték. Az üstöt tisztára mosták, a penyőt pedig házilag készített szűrőn áttörték. Az áttörés során csak a mag maradt a szűrőben. A szűrön áttört, átdörzsölt levet hívták ciberének.

A ciberét visszamerték az üres, szépen kimosott üstbe, újból tüzet raktak, és kezdődhetett az öregítés, azaz a besűrítés. Egy rézüst 50-100kg lekvár főzésére volt alkalmas, és az öregítés olykor 12 órát is igénybe vett, a folyamatos kavarás mellett A lekvárfőzés nehéz munkáját mulatozással kapcsolták egybe: citeráztak, énekeltek, vidám társasági élet folyt, miközben váltották egymást a munkában. A kész lekvárt cserépedényekben, ládákban tárolták.